Tekintettel a diagnózisomra, az orvosom az emlőmegtartó műtét mellett döntött. A műtét előtti napon kellett befeküdni, aznap úgynevezett jelölésen is meg kellett jelenni, ami azt jelentette, hogy a szakrendelésen meg kellett jelenni és kivárni a sort. Esetemben (és szobatársam esetében) ez több, mint három órás várakozást jelentett a Mammográfián. Ultrahanggal vezérelve kontrasztanyagot juttattak a tumorba, elvileg a másnapi „leolvasás” során jó esetben kirajzolódik a sentinel (szentinel vagy őrszem) nyirokcsomó is. Nálam ez nem így történt, ezért a műtét során festették meg.
Már az ultrahang vizsgálat során jelezte a vizsgáló orvos, hogy nem egy tumorról van szó, vannak úgynevezett szatelit gócok. Annak kapcsán, hogy ezek pontosan mi, a mai napig nem kaptam hivatalosan szóbeli, laikusként is értelmezhető választ, azonban a műtéti szövettanból egyértelművé vált, hogy ezek szintén tumorok voltak, csak kisebbek. Volt köztük több is, ami a szövettan alapján megegyezett az eredeti tumor tulajdonságaival, volt olyan is, mely „csak” mikromeszesedéssel bírt. Ezekbe nem nagyon szeretnék bővebben belemenni, tekintettel arra, hogy nem vagyok orvos és nem szeretnék se belemagyarázni dolgokat, sem pedig félremagyarázni.
A műtét előtti este megkaptam az első véralvadásgátlót és egy Xanaxot. Azelőtt sosem éltem vele, meghozta hatását, baromi jót aludtam. Eredetileg dél körül kerültem volna műtőbe, de órákkal korábban megjelent értem a műtős”fiú”, hogy mehetünk. Legalább fél órát fektettek a műtő előtti folyosón, és a mai napig nem tudom, hogy az előző napi Xanax hatása vagy már mindent mindegynek gondoltam, de hanyatt fekve, a plafont bámulva elöntött valami végtelen nyugalom. Körülöttem jöttek-mentek az emberek, nyílt és csukódott az ajtó, de körülbelül ennyit érzékeltem a külvilágból. A műtőben ami megvan még, az az, hogy egyik karom kikötözték, másikat derékszögben valamihez hozzáfáslizták talán. Aztán mennyiségeket mondtak egymásnak, kaptam egy maszkot azzal, hogy ez még csak oxigén. Aztán se kép, se hang. Következő mozzanat, ami megvan, hogy tolnak vissza a kórterembe. Megjegyzem, egyedül az tartott izgalomban műtét előtt, már ha lehet ilyet mondani, hogy „végre kialszom magam”. Nos, azon szerencsétlenek közé tartozom, aki a műtét után nagyjából egy órával totálisan magához tért. Ennyit az alvásról. Szobatársaimat ehhez képest az esti vizitnél még ébresztgetni kellett 😀
Most jön az, hogy minden ember, minden eset más… DE …műtét után úgy tértem magamhoz, mintha meg sem műtöttek volna. Semmi fájdalmat, semmi behatárolt mozgást nem tapasztaltam. És hát felébredtem az altatásból! Felébredtem az altatásból, ezért leírhatatlan erőt éreztem magamban. Úgy hittem, innentől engem senki és semmi nem állíthat meg.
Kedden műtöttek, annak rendje szerint csütörtökön haza is engedtek. A kórházról, a személyzetről igazából semmi rosszat nem tudok mondani. Olyan magyaros dolog lenne, ha elkezdenék panaszkodni, de tényleg mindenki végtelenül kedves volt, tisztaság volt, az étel finom volt. Szóval, ha lehet ilyet mondani, szép emlékekkel távoztam.
És akkor jöjjön néhány hasznos link:
Mellmegtartó műtét
Sentinel nyirokcsomó