A bejegyzésem tartalmát tekintve lehet, hogy az „átértékelés” találóbb cím lett volna, hiszen most a dolgok lelki oldalát ragadnám meg kicsit. Azon túlmenően, hogy két hétig temettem magam gondolatban, két hétig kisebb pánikrohamok gyötörtek, a kezdeti sokkot és a műtétet követően a felépülési időszak nagyon jó volt arra, hogy kicsit magamba forduljak, ezáltal rádöbbenjek olyan dolgokra, amik egyébként eddig is kézenfekvőek voltak. A házasságomra nem szeretnék kitérni, nem célom a kiteregetés, viszont akadtak olyan barátok, akik esetében rájöttem, hogy soha nem voltak barátok. Itt nyilván nem a több évtizedes barátságokról-, mindinkább a frissebbekről, felnőttként szerzettekről beszélek. És úgy érzem, muszáj leírnom, mert – bár erősen próbálok magamban átkattintani valamit ahhoz, hogy túlzottan ne feszüljek neki ennek vagy bármilyen más témának – mégis a mai napig marcangol…Amikor éveken keresztül adsz, hallgatsz, próbálod vigasztalni, erőt önteni belé, folyamatosan csak a panaszáradatot zúdítja rád, aztán szarba kerülsz és nincs sehol. Amikor már a mammográfiai vizsgálat előtt elmondod rossz sejtésed és azt, hogy egyébként vizsgálatra mész, de ő minden mással jobban el van foglalva, mint veled és nyilván utólag szabadkozik, akkor rádöbbensz, hogy milyen álságos kapcsolat is ez. Bevallom őszintén, ahogy feljebb már utaltam is rá, az a személyiségtípus vagyok, aki mindenen kattog, semmit, de szó szerint semmit nem tud elengedni sem lélekben, sem fejben, ezért baromi nehéz volt nem ezzel kelni és ezzel feküdni. Az érzés, ami széttép belülről. Nem is tudom, hogy a felismerés volt fájdalmasabb vagy maga az, hogy ennyi volt. Nyilván, mikor hangot ad az ember a problémának, akkor jön a magyarázkodás, te meg el vagy könyvelve hülyének és saját magát vigasztalja azzal, hogy „ahh, rákos, csak a rák mondatja ezt vele, ezért érzékenyebb”. Mert ugyebár fontos az önigazolás és a saját lelkiismeretének megnyugtatása. Jönnek az üzenetek – havonta egyszer -, hogy azért, mert nem kereslek, gondolok rád, egyebek. Persze, köszi. Nem azt várja az ember, hogy körbenyaldossák, abszolút nincsenek ilyen kívánságaim, de kinek nem esik jól néha az, hogy kimutatják, hogy valóban fontosak?! Mondhatnám, hogy bezzeg, amikor fordított helyzetben voltunk, naponta érdeklődtem, próbáltam megkönnyíteni a mindennapokat, én meg megkapom, hogy fel lett ajánlva a segítség, nem kerestem, hogy szükség is volna rá. Nem tudom. Elsüllyednék szégyenemben…És tudom, hogy egy sort sem érdemel az ilyen, nem, hogy egy teljes bejegyzést, mégis közel fél év távlatában is mardos a dolog. Annak ellenére, hogy azáltal, hogy egy „barátot” elveszítettem, egy olyan felismeréssel találtam szemben magam, amire legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Akiről korábban abszolút nem voltam jó véleménnyel (mert gyarló vagyok és előítéletes), az a Személy lett életem legnagyobb-, pozitív értelemben vett csalódása. Az azért nem kicsit tud megható lenni, hogy a korábbi – szerintem – kölcsönös ellenszenv ellenére valaki képes az emberhez (számára láthatóan a legtermészetesebb módon) önzetlen, segítő szándékkal fordulni. Konkrétan, ha erre gondolok, a mai napig könnyet csal a szemeimbe. Mérleg csillagjegy alatt születtem, így mindig, mindent összehasonlítok, így ráeszméltem, mennyire igaz az, hogy az egyik oldalon a sors, az élet…a bármi…a bárki elvesz valamit, a másik oldalon ad. Hozzáteszem, amit elvett, nem feltétlen rossz, hogy elvette. Minden esetre felnyitotta a szemem, hogy valamit nagyon át kell értékeljek. Egyrészt valahogy el kell jutnom arra a szintre, ahol egyszerűen csak el tudom engedni a dolgokat. Ez nagyon nehéz. A legnehezebb. Amikor azt hiszem, tök jól haladok, akkor történik valami és minden összeomlik és kezdhetem elölről. Másrészt pedig le kell vetkőznöm az előítéleteimet. Ez a könnyebbik oldala jelenlegi „feladatomnak” az újratervezés után. Vettem könyvet, olvasok mély gondolatokat, tényleg próbálok átszellemülni, de nem egyszerű 44 év berögződéseit és az alapszemélyiségemet levetni magamról.