Út a mastectomiáig

Műtét után négy héttel tértem vissza a munkához. Nálunk sajnos nincs HomeOffice, így itthon tengettem napjaimat. Három hét után mentem először „közösségbe”, akkor már nem bírtam és megkértem Anyukámat, repítsen el a Pepcoba. Körül néztünk a H&M-ben is persze 😀 Jót tett a lelkemnek, igaz olyan fél óra alatt végigfutottuk az egészet. Életem legfárasztóbb vásárlása volt, de megérte.
Már javában dolgoztam, mikor elkészült a műtéti szövettan és megszületett az onco-team döntés. Nem is döntés: javaslatként írták a mastectomiat, amibe nyilván beleegyeztem. Közben, mint már említettem, levették a vért a genetikához. Igazából itt már csak a mastectomia időpontjára és a genetika eredményére kellett várni. Megjegyzem, továbbra sem jelöltek ki onkológust, így ezután is a sebészemmel konzultáltam mindenről. Valamikor december elején jelezte, hogy január 16-án meg tud műteni. Juhéj, gondoltam, hamarosan túl leszek rajta. A homronterápia ekkor már javában zajlott. Karácsonyig még sikerült pár kilótól megszabadulnom, azonban ahogy erősödtek a kezelés miatti hőhullámok (főleg éjszaka), annál nehezebben ment a fogyás, majd jött a stagnálás és már vissza is jött jó néhány kg.
December közepén benyaltam egy jó kis felső légúti nyavalyát, gondoltam, legalább a műtétre meggyógyulok és nem akkorra betegszem le. Nos, ember tervez…Január 15-én kellett volna befeküdnöm a kórházba, azonban két nappal előre hozták a műtétet, így 13-án, hétfőn kellett volna bevonuljak…. január 12-én már lázas voltam. Ezúttal elvégeztem egy Influenza-Covid kombi tesztet, A-típusú Influenzára lett pozitív, így a műtét ugrott. Természetesen hétvégén betegedtem le, hogy még véletlenül se tudjam jelezni időben az orvosomnak, ezért vad telefonálgatásba kezdtem, naivan azt gondoltam, hogy ne vesszen kárba az időpontom, az orvos ideje, biztos be tudnak szervezni valakit helyettem műtétre. Hát ez nem így működik. Szombaton sikerült beszélnem az ügyeletes orvossal (1 db a kórház területén), aki készségesen lejegyezte az adataimat, a műtét adatait és megnyugtatott, hívni fog az orvosom. Vasárnap újra telefonáltam, immáron egy másik-, aznapi ügyeletes orvossal sikerült beszélnem, aki, mint kiderült, a hasi sebészeten van, tehát nincs rálátása más osztály beosztására, de rendben, ő is jelzi a dolgot. Mindeközben rohadtul nem értettem, hogy miért van az, hogy két nappal az esedékes befekvésem előtt szólok, hogy valószínűleg ebből nem lesz befekvés, mégsem történik semmi. Ekkor előhúztam az adu-ászt: a sebészeti ambulancián dolgozó egyik asszisztens telefonszámát és sűrű elnézések közepette küldtem neki egy SMS-t. Visszaírt, hogy jelzi az orvosnak. Hétfőn háromnegyed 8-kor hívott a sebészem, hogy most hallja, mi a helyzet. Nyilván így már senkit nem szerveztek be a helyemre, pedig biztos lett volna rá jelentkező. Felhívtam az osztályt is, hogy ne számítsanak rám, közölték, tudják, az orvos már jelezte feléjük…majd másfél óra múlva felkerült egy doksi az EESZT-re, miszerint aznap befeküdtem a kórházba. Ismét telefonálgatásba kezdtem, szóltam, hogy még mindig nem vagyok bent. Újabb másfél óra múlva csörög a telefonom, a kórházból hívtak és érdeklődtek, hol vagyok, mert nem jelentem meg befekvésre. Akkor azért elmondtam, hogy szombat óta a telefonon lógok emiatt, csak úgy tűnik, a szálak valahogy nem érnek össze. Végül február 13-án került sor a mastectomiára. Csak úgy halkan jegyzem meg, épp, hogy kikászálódtam az influenzából, tök jól voltam, majd műtét után nagyjából négy nappal megint brutál beteg lettem. 39 fokos láz, nátha, torokfájás. Lényegében pont azon a héten voltam jól, amikor műtöttek. Hiszem, hogy a dolgok nem véletlen történnek, a januári műtétnek valamiért el kellett maradnia.
És a mastectomia….huhh. Ez azért keményebb volt, mint a mellmegtartó műtét. Amellett, hogy a karomat nem tudtam az orromnál magasabbra emelni, a draincső is néha úgy mozdult, hogy utána percekig úgy éreztem, mintha egyszerre kést forgatnának az oldalamban és beleöntenének a sebbe valami tömény alkoholt. Iszonyat nehéz volt feltápászkodni, mire hazajöttem, a könyököm kisebesedett, mindig azzal toltam fel magam. A kiskutya (mi csak így hívtuk a drain-tartályt) a műtét után nagyon gyorsan megtelt, ezért még a műtét napján +3x körbefásliztak, de úgy, hogy levegőt alig bírtam venni, nem igazán akart múlni a vérzés, infúzióban kaptam vérzéscsillapítót is. Attól független, hogy ilyen kis roki voltam, élveztem a bent töltött néhány napot, igaz nem mondom, hogy nem örültem, mikor végre hazajöhettem. Szuper szobatársam volt, az egész napot végigduruzsoltuk, volt, hogy ránk is pirítottak, hogy túl élénkek és zajosak vagyunk 😀
A csövet műtét után három héttel vették ki, de még akkor is napi 60-70 ml savó ürült. Azóta háromszor voltam savóleszíváson, utoljára 210 ml távozott. Hat hete műtöttek, de még most is lötyög „ex-mellem” alatt a folyadék, már napok óta azon tűnődöm, mi az a pont, amikor vissza kellene ismét mennem. Második alkalommal szégyenletesen kevés folyadékot szívtak le, kellemetlenül éreztem magam, hogy ezzel feltartottam az orvost is és az asszisztenst is, de négy nappal később már sikerült 210 ml-t kiszippantani, szóval jól éreztem én, hogy valami nem ok. Közben az üzemorvost is meg kellett látogatnom-míg a kórházban legyintenek arra, hogy még mindig gyűlik a savó, az üzemorvos napi 2×1 Xiloxot írt fel, két hétig szednem kell, mondván az gyulladáscsökkentő is, az pedig, hogy még mindig ennyi folyadék gyülemlik fel, gyulladást jelez. Talán steril gyulladásnak nevezte. Szóval most tolom a Xiloxot és várom a csodát. Az ex-mellem bizarr módon glugyog, az oldalam már kezd feszíteni, de még várok, talán hét közepén írok egy e-mailt, hogy mi tévő legyek.