Néma sikoly- avagy beüt a krach

Igazából gondolkodnom kellett, milyen címet is adjak ennek a bejegyzésnek. Mostanra sikerült erőt gyűjtenem ahhoz, hogy az elmúlt hetek tortúráját „papírra” vessem. Megvan az az érzés, amikor süket fülekre találsz? Mint egy rossz álom, amiből felébredni sem tudsz, kiabálsz, illetve csak kiabálnál, mert senki nem hallja, mintha egy üvegbúra alatt vergődnél…Nos, ebből kijutott bőven. Április 03-án kezdődött…valami fura volt. Köhögésre, tüsszentésre, de még nevetésre is nyilallt exmellem helye. Másnap jelenésem volt az orvosnál, elsírtam bánatom. Jeleztem, hogy egyebek iránt baromira feszít az oldalam. Majd megkaptam, hogy „sajnos ez ilyen, ezzel jár”, illetve – bár az oldalam feszített és keményedett – leszívták a savót a belső oldalról. Pontosan 160 ml-t. Majd hazaengedtek azzal, ha nem javulnék, jövő kedden menjek be a kollegájához. Nem javultam, bementem. Lényegében semmi nem történt azon kívül, hogy megtudtam, valószínűleg az expander feszít csak. Hiába mondtam, hogy nekem csütörtök óta fáj baromira és az expander csak pénteken lett töltve, az sem volt gond, hogy műtét utáni 2 hónapban összesen, ha 2x nyúltam fájdalomcsillapítóhoz, ehhez képest pedig akkor meg már közel egy hete fájalomcsillapítók kombinációján éltem (orvosi javaslatra). Ez csak az expander. Még én szégyelltem magam, hogy a semmivel feltartom az orvost. Másnap még rosszabb lett, ezért az üzemorvost hívtam, aki behívott vérvételre. CRP, süllyedés eléggé magas volt, ezért másnap írt fel antibiotikumot. Miután jeleztem a helyzetet az orvosomnak, abban maradtunk, ha nem javul, következő kedden ismételten a helyettes orvosnál jelentkezzem. Javulni nem javult, én meg egyébként úgy voltam vele, hogy szedem az antibiotikumot, baj nem lehet, ezért hétfőn munkába álltam. Pontosan másfél órára. Ugyanis időpontom volt az üzemorvoshoz, aki közölte, ez nem munkaképes állapot, kedden menjek vissza az onkológiára. Visszamentem, ahol immáron ketten vizslattak. Azonnal közölték, hogy ez bizony intravénás antibiotikumért kiált. Úgy azért csak megjegyeztem, mert kikívánkozott belőlem, hogy másfél hete mondom, hogy valami nincs rendben és, hogy ez most máshogy fáj. Válaszként annyit kaptam, „higgye el, mindenki azt mondja, hogy ez most másképp fáj”. Hazaengedtek összeszedni a cuccaimat. Hat nap bentfekvés kerekedett a sztoriból. Napi 3×1200 mg intravénás antibiotikum, végtelen csend és nyugalom a húsvéti ünnepekre/hétvégére-ez jutott nekem azért, mert nem figyeltek arra, amit mondtam. Kedden befektettek, vérvétel. CRP tizenhatszorosa volt a felső határnak. Szerdán eszükbe jutott tenyésztésre mintát venni az oldalamban felgyűlt savóból, ami már kocsonyás állagú volt. Az orvos szerint azért, mert régóta pangott (hahó! 2 héttel korábban kértem, hogy szívják le!)…Fejem felett lebegtették az újabb műtét lehetőségét, mert bizony az expanderre fogták, márpedig annak mennie kell, ha nem múlik a gyulladás. Eltelt 72 óra, visszajött a tenyésztés eredménye: száraz pálca érkezett. Az aktuálisan szolgálatban lévő nővérke próbálta menteni a helyzetet: biztosan kiszáradt a pálca, mire odaérkezett, de 20 ml folyadékot szívtak le, lezárt kémcsőből (amit személyesen vittem át a laborba) nem párolog csak úgy el a folyadék. Közben, hogy legyen még min stresszelni, találtak egy duplájára duzzadt nyirokcsomót, amiből mintát vettek – szerencsére negatív lett a citológiai eredmény, de azért rágtam a kefét rendesen -….szóval vissza a kórházba…6 végeláthatatlannak tűnő napot töltöttem bent. Szerencsére első egyedül töltött nap után kaptam egy szobatársat-szintén zenész, azonos problémával. Érdekesnek találom ezt is, na de ne kombináljunk. Megjegyeztem, mivel tőlem bekerülésem másnapján vettek tenyésztésre mintát, ezért tőle biztosan csütörtökön fognak venni…a csütörtökből vasárnap este 9 óra lett, amikor rájöttek, hogy rohadtul nem javul semmit az állapota. Neki ugrott is az expandere sajnos….Hétvégére kihalt az emelet, hárman maradtunk bentfekvők. Nagyjából kihalt minden, jelezték pénteken, hogy hétfőig ne nagyon számítsunk orvosra. Hétfőn végre jött az egyszemélyes vizit, aki megállapította, hogy bár hazaengedhető állapotban vagyok, nincs zárójelentés, így keddig maradnom kell. Csak a jófejségén múlt, hogy megírta a zárójelentést és hazamehettem Húsvét hétfőn…igaz majdnem azzal a lendülettel mehettem is vissza, ugyanis előző este óta gyomorgörcsök gyötörtek és épp a liftbe beszállva jött a következő hullám. Mikor kiszálltam, akkor már mázsás súlyt éreztem a lábaimon. Messzire nem jutottam, ájulás közeli állapotban voltam. A kórház udvarán muszáj voltam megállni, hánytam, negyed órát görnyedve ültem egy emlékműnek támaszkodva és kántáltam, hogy engem vissza nem visznek, én kijöttem, már megyek haza…hát, szóval kemény volt. Az ellátásról, a személyzetről csak jót tudok mondani. Hihetetlen az az emberi hozzáállás, amit ott tapasztaltam immáron harmadik bentfekvésem során is. Viszont most tapasztaltam meg igazán a számok törvényét. Az embernek 1x-2x-5x nincs rossz tapasztalata…de amikor rendszeresen vissza kell járnia, akkor bizony kiütközik a leterheltség, a kapacitás hiány, az, hogy az orvosok ide-oda vannak taszigálva. Nem akarom mentegetni őket, de ők emberélekerét felelnek. Ha én hibázom, senki nem hal meg. Ellenben, ha ők hibáznak, bárki meghalhat. És hibázni ér. De a sorozatos hibázások mögött csak kell, hogy legyen valami. Kommunikáció hiánya? Befásultság? Leterheltség? Ki tehet mindezekről??? – Túléltem, az expanderem is megmaradt egyelőre. Aztán meglátjuk, hogyan tovább…