Bár egy hetet mondtak az eredményig, négy nap múlva hívtak, hogy „sajnos” az előző héten csak tőlem vettek mintát és az a megállapodás a patológussal, hogy egy minta nem minta, újabb hetet kell várnom. Ekkor már rendszeresen sírás tört rám a munkahelyemen, hazafelé munkából az M7-esen kisebb pánikroham kapott el többször is, így otthon maradtam az eredményig. Volt két hetem felkészülni arra, hogy – mondjuk ki – RÁKOS VAGYOK.
A sors furcsa fintora – és ezt a tematikus Facebook csoportban többeknél olvastam, hogy éppen születésnapomon került fel EESZT-re a biopszia eredménye. Anyukám szerint délután fél 4-kor születtem. Nos, 15:25-kor csippant a telefonom az iskola parkolójában. Pár pillantást tudtam vetni az eredményre, mielőtt a Lányok kijöttek a suliból. Fapofával ültem végig a hazavezető utat, próbáltam a Lányokra figyelni és nem az eredményen kattogni.
A diagnózis:
Invazív emlőcarcinoma, NST (no special type) (vs.sz. grade2 (általában mérsékelt rosszindulatúságot jelöl, a daganat sejtjei közepes mértékben hasonlítanak az egészséges sejtekhez)
B5b. ER (95% Q8), PR (40% Q7) pozitív (ösztrogén és progeszteron pozitív, tehát endokrin terápiával kezelhető)
HER2 negatív (a HER2 egy gén, mely a daganat növekedését irányítja. A HER2 pozitív daganatok hajlamosabbak gyorsabban növekedni és agresszívabbak lehetnek.)
Ki-67: 15 % (Ez egy fehérje, mely a sejt osztódásában játszik szerepet. Ennek szintje mutatja meg, mennyire gyorsan osztódnak.)
Mire másnap visszamentem a Mammográfiára, teljesen kiműveltem magam, már 100%-ig biztosra tudtam, hogy rosszindulatú a tumor. Könnyített a helyzetemen, hiszen el tudtam kerülni, hogy az orvosnál zokogásba törjek ki. Öröm volt az ürömben, hogy a sok sz@r közül a legjobbat nyertem meg, mivel hormonterápiával kezelhető. Abban maradtunk az orvossal, hogy keresek magamnak onkológiát.
Másnap (október 04-péntek!) elkezdtem telefonálgatni. Tekintettel arra, hogy könnyen megközelíthető, az OOI-t választottam. Kaptam is időpontot az általam kiszemelt sebészhez, november 27-ére. Majd 10 perc múlva csörgött a telefonom, az onkológiáról hívtak vissza: ugyan nem a célsebészhez, de felszabadult egy időpont következő hétfőre (október 07.!), szeretném-e. Nagyon távolinak tűnt a november 27-e, ezért éltem a lehetőséggel. Naivan azt hittem, a 8:45-ös időpontommal 9:15-kor végzek, így se’ enni, se’ inni nem vittem magammal. A helyemről mozdulni nem mertem-törvényszerű lett volna, hogy akkor szólítanak. Negyed 1-kor kerültem sorra. Hatalmas tömeg volt, ami sokkolóan hatott rám-idősek, fiatalok vegyesen… Nem is az az orvos hívott végül be és vizsgált meg, akihez az időpontom szólt. Bevallom, kicsit elkapott a félsz, mikor megláttam, hogy valószínűleg épp, hogy harminc elmúlhatott a sebész (vagy csak nagyon fiatalnak tűnik), aztán elkapott a de ja vu érzés-közel 10 évvel korábban ikreim is egy pofátlanul fiatal orvos kezei között látták meg a napvilágot, szóval igyekeztem bízni benne. Nem nagyon hagyott időt a további stresszelésre-következő hét keddre (október 15.) már elő is jegyzett műtétre. Másnap lezavartam minden vizsgálatot, ami a műtéthez kellett (vérvétel, vércsoport meghatározás, EKG, mellkasröntgen), így már csak várni kellett. Persze azért az az egy hét bőven elegendő volt ahhoz, hogy fejben 100x is eltemessem magam.