Lassan eljön az ideje annak, hogy visszatérjek a korábbi életemhez. Az onco-team újabb döntése szerint szerencsére „csak” endokrin terápiára van szükség (kemoterápiára és sugárkezelésre nem kerül sor!!!), nagy megkönnyebbülésemre a genetika negatív lett, nagyon lassan ugyan, de csappan a termelődő savó mennyisége, bár hozzáteszem, a műtét óta nem voltak olyan fájdalmaim, mint amilyenek múlt hét csütörtök óta kínoznak. Péntek este óta Xilox+Doreta kombón élek, így kevésbé fáj. Péntek reggel ismét voltam leszíváson, 160 ml-től sikerült megszabadítaniuk, azonban én úgy érzem, az oldalamat kellett volna megcsapolni. Azt hittem, a beavatkozás után ismét jobb lesz, de péntek este már itt bömböltem a családnak. Mondjuk ebben erősen benne volt az is, hogy elegem van már ebből az egészből. Ilyenkor mindig próbálom azzal felhúzni magam, hogy egyrészt könnyen megúsztam, mit jajgatok, másrészt az én problémám sokakéhoz képest csupán porszemnyi. Minden esetre – bár ma éppen sokkal jobb – az orrfújás nagyon nehezen megy, tüsszentéskor, köhögéskor, nevetéskor csillagokat látok. Meg sem tudom pontosan határozni, honnan indul és mi az, amit érzek. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor császármetszés után köhögni vagy tüsszenteni kellett és minden fájdalom a hasamba koncentrálódott. Ilyesmi, csak az ex-mellem külső oldalán. Van, hogy attól is érzem, hogy leüléskor a hátsóm a kanapéhoz ér vagy hátradőlök és a párna, ami a hátam támasztja, kiszakítja elől a mellkasom. Tényleg megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan. Írtam az orvosomnak, ha minden igaz, az egyik kollégája holnap megnéz. Szerdán ismét az üzemorvosnál van jelenésem, illetve a héten talán sikerül elvégeztetni egy „potya” mammográfiát a másik mellemen, mert csak nem hagy nyugodni a dolog, hogy a bal mellemben a vizsgálat egy tumort mutatott ki, miközben összesen négyet operáltak ki. Mentem volna MR vizsgálatra, de mire megkaptam a szükséges beutalót, addigra már csak a műtét napjára tudtam volna időpontot foglalni, most, hogy expander van behelyezve, már nem is végezhető el a vizsgálat, mivel az expander mágneses szeleppel van ellátva.
De, hogy visszakanyarodjak kicsit, kissé aggódom, mi lesz, ha újra munkába állok. Várom, mert az egész napos itthonlét nem az én világom. Az utóbbi pár hétben azért már mobilabb voltam jóval, bár eleinte a vezetés is nehezen ment. Év elején berendeltem Temuról egy rakás epoxygyantázáshoz való cuccot, de hamar rá kellett jönnöm, ez nem az én világom. Nem köt le. Ami igazán lekötne, az a tortázás, azonban sem időm, sem energiám nincs elvégezni egy cukrásztanfolyamot, nem beszélve arról, hogy egy cukrászműhely beindításához sem lenne elég tőkém. Így marad a taposómalom, a kötelező reggel 4 órakor ébredés – hogy úgy végezzek délután, hogy a gyerekeket is össze tudjam szedni időben és ne kelljen a dugóban sem ücsörögnöm. És, mint említettem, aggaszt a visszatérés. Éjszaka brutál hőhullámok gyötörnek. Igaz, most, hogy fájdalomcsillapítok péntek óta, valamelyest enyhültek, nem olyan intenzívek és nem kell kihűtenem éjjel a házat ahhoz, hogy tudjak aludni. Ettől független rettegek a munkától (nem épp a legjobb a szellőztetés, a hűtés,a fűtés), na meg rettegek a nyártól. Halkan jegyzem itt meg, hogy jelentkeztem egy klinikai kutatásra ezzel összefüggésben, de erről többet egyelőre nem mondhatok. Nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert tilos. Minden esetre a kamrám fullon felesleges epoxys cuccokkal, a betervezett hatalmas lomtalanítás is elmaradt, olyannyira nincs itthon kedvem semmit csinálni. Tényleg csak a tortasütés köt le, imádom az azzal járó kihívásokat, legutóbb múlt héten sütöttem Apukámnak egy tortát, amiben elrejtettem egy kis csapolható palackot borral megtöltve, így a torából is a kedvenc bora fojt 😀
Viszont lassan jönnek újra a dolgos hétköznapok, amikor arra is nehéz lesz időt találni, hogy a családnak megsüssem a tortákat, nem még arra, hogy csak úgy az alkotás szeretete miatt sütögessek.
